Skip to main content

Est a Szalay Művészeti Szalonban

Mindig jóleső érzés, ha olyan helyen léphetünk fel, amely nagy presztízsű, jó akusztikájú, és kíváncsi közönséggel van tele.  Különösen így van ez, ha ez a helyszín nem külföldön, hanem országunkon belül található.  Annyi sok szép felfedezni való hely van Magyarországon!  Annyi szép terem, ahová nagyon illik a muzsikaszó!  Vidéki kastélyok, városi paloták egész sora rejt magában különféle nagyságú, változatos építészeti elgondolások szerint megépített dísz-és báltermeket, szalonokat.  Némelyiknél bejáratott dolognak számít valamilyen közösségi alkalom szervezése, mások még „százéves” álmukat alusszák, és várják, hogy újra betölthessék azt a szerepet, amelyre eredetileg tervezték őket.

Zenészként abban reménykedünk, hogy amint a magyarországi turizmus is egyre nagyobb jelentőséget kap az itthoni utazni vágyók köreiben, nekünk is egyre inkább lesz lehetőségünk arra, hogy az állandó külföldi vendégszereplések helyett – de legalábbis mellettük – az itthoni közönség előtt is megjelenhessünk.

Ahogyan ez most április 15-én este a budapesti Szalay szalonban megvalósult, az szépen példázza, hogy hogyan is képzeljük el a dolgot:  az összegyűlt hallgatóközönségnek jól érezhetően kedvére volt az a lehetőség, hogy ne csak tapsoljon az egyes zeneszámok között, hanem hogy saját kedve és kívánsága szerint alakítsa tovább a műsort a kézbe kapott zenei étlap alapján - vagy akár velünk való beszélgetéssé szélesítse a zeneszámok közti perceket.    Ebben persze óriási segítség volt Juhász Előd műsorvezető jelenléte, aki a rá jellemző kifogástalan stílusban, végig segített a jó hangulat megteremtésében, sorra megszólaltatva mind a négyünket legalább egy rövid személyes bemutatkozás erejéig.  Szerencsére azonban nem mind olyanok vagyunk ebben a kvartettben, hogy különösképpen biztatni kelljen a megszólalásra;   (leginkább) Gábor és Péter –  mindig csillogni vágyó hegedűsökhöz méltóan – egyre jobban elemükben érzik magukat akkor, ha a zenével kapcsolatban valamit szóban is megoszthatnak a nagyérdeművel.   A nagyérdemű pedig úgy tűnt, egyre növekvő kedvvel és jó étvággyal válogatott az étlapról;   végül már jócskán túl jártunk a tervezett műsoridőn, és nem volt szünet, de nem volt olyan sem a hallgatóságban, aki unta volna a túl sok hangot.   (Mi legalábbis így láttuk…!)    Utoljára eljátszottuk a „Schön Rosmarin”-t, és Gábor a meghajlás és taps végeztével, már odakint felsóhajtott:  az utolsó futamok alatt bizony érezte a kezében a több mint 100 percnyi szólózás fáradságát;     kicsit pontosabban idézve:   a végén már majdnem „letört a keze”.  Mindenesetre jó, hogy ezt megúsztuk, mert erre utaló előjeleket észrevenni ugyan nem lehetett.

Ezúton is köszönjük minden jelenlévőnek, hogy ilyen szép estét tölthettünk együtt!