„Hogy a madár miért énekel, kutyánk miért ugat, a macska miért miákol, azt körülbelül tudjuk. Információt közöl a maga módján, társai számára a legérthetőbben.
Mi kellett vajon ahhoz, hogy az ember a közlendőjét a szépség fátylába burkolja? És vajon hogy jött rá, hogy a kimondhatatlan örömnek vagy fájdalomnak, a megoszthatatlan gondolatnak is lehet közvetítője?
Nem tudni. A zene születése éppen úgy ködbe vész, ahogy az emberé is.
No, de aztán mi is történt a zenével?
Ha tűnhetett is valaha teljesen egységesnek, mint egy zárt virágbimbó, valamikor, még az ősidőkben szétvált a szent és a profán. Aztán ez utóbbin belül az, amire táncoltak meg az, amire nem. Szétvált az emberi hang meg a hangszer, születtek és kihaltak mindenféle műfajok, és a 19. század végére bekövetkezett a legnagyobb hasadás: végzetesen eltávolodott egymástól a „komoly” és a „nem komoly”, a szórakoztató zene világa.
Azóta a helyzet csak súlyosbodott: a „komoly” zene sok alkotója a hétköznapi ember számára érthetetlen, hallgathatatlan műveket hoz létre, a „nem komoly” világban pedig gépek léptek az ember szelleme és hangszeres tudása helyére.
Akarok én ezen az úton bármelyik irányba is tovább menni? Eszem ágában sincs. Sőt. Oda szeretnék visszamenni, az utolsó nagy elágazáshoz, ahol a zene még az volt, aminek lennie kell: minden formájában magasrendű, tiszta örömforrás.
Magasrendű, tiszta öröm az is, ha olyan muzsikusokkal találkozik az ember, akiknek minden rezdülése pontosan erről szól, akik visszahozzák a mosolyt az úgynevezett „komoly” zenébe, és mélységes művészi alázattal szólaltatnak meg olyasmiket, amiket a hajdani szerző szórakoztatásra szánt.
Mint mindent, művészetet is csak úgy érdemes csinálni, ha jobb lesz tőle a világ, jobb lesz tőle az emberiség. A Lanner Kvartett muzsikájától jobb lesz. Az alapítvány azért született, hogy ezt segítse. És aki az alapítványt mostantól segíteni fogja – amire mindenkit szívből biztatok –, az is ezt fogja segíteni. Soha rosszabb befektetést.”
