Nem is kell minden bécsinek lokálpatriótának lennie – vagy pontosan számon tartania, hogy ki nyugszik a bécsi Zentralfriedhof 32/16. számú parcellájában – ahhoz, hogy valaki legalábbis sajnálatosnak tartsa, hogy Joseph Lanner emléke halála után oly hosszan és méltatlanul háttérbe szorult egykori riválisainak fénye mellett, elég, ha az illető egy zenét szerető ember. Még Bécsben is (amely város pedig nagyon sokat köszönhet neki!) csupán alig egy-két utcanévtábla és egy id. Johann Strauss-szal közös emlékmű fejezi ki az utókor tiszteletét.
Pedig Lannernek már 18 éves korától fogva saját együttese volt, népszerűsége pedig koncertről koncertre nöttön-nőtt. Ő volt a kor zseniális, és menő könnyűzenésze, akinek újfajta hangzású szerzeményeivel nem tudott betelni a napóleoni háborúkban elcsigázott, mindenekelőtt szórakozni vágyó bécsi közönség. Darabjai teli voltak lendülettel, mindegyikben megvolt a magával ragadóan őszinte hangvétel és érzelemgazdagság, és a megfelelő pillanatban elhelyezett, már-már pimasz fricskák sem hiányoztak. Ez volt a zenetörténetben az a pillanat, amikor a népies eredetű „Laendler” – könnyedségét megőrizve – a felsőbb rétegek szalonjaiban magas zenei színvonalra emelkedett, kiforrott, és egységes stílusú Walzer"-ré változott át.
